Amikor a jövő még előttünk volt – Az elektronikus zene aranykora (1992–1999)

Van egy generáció, amelynek nem kell elmagyarázni, mit jelentett a kilencvenes évek elektronikus zenéje. Elég néhány hang, egy szintetizátor-futam, egy visszhangos női vokál vagy egy lassan építkező basszusmenet, és az ember máris visszakerül egy olyan korszakba, amikor minden egyszerűbbnek, nagyobbnak és valahogy reménytelibbnek tűnt.

Az 1992 és 1999 közötti időszak nem csupán az elektronikus zene egyik legfontosabb korszaka volt. Sokunk számára ez volt az utolsó olyan évtized, amikor a technológia még izgalmat jelentett, nem pedig függőséget. Amikor az internet még a jövő ígérete volt, nem pedig a mindennapok zajának forrása. Amikor az emberek még találkoztak, buliztak, beszélgettek, utaztak, és a zenét nem algoritmusok ajánlották nekik, hanem barátok, DJ-k, kazetták és másolt CD-k.

Ez volt az a korszak, amikor az elektronikus zene nem egyszerűen egy stílus volt. Egy életérzés volt.

A rave-korszakból kinőtt új hangzások ekkor kezdtek igazán kiforrni. A house, a techno, a progressive, a trance, a breakbeat és az ambient olyan sebességgel fejlődtek, hogy szinte évről évre új világok születtek. Minden hónapban érkezett valami új, valami addig nem hallott.

És közben úgy éreztük, hogy a jövő tényleg elkezdődött.

A korszak egyik legfontosabb sajátossága az volt, hogy a zene még nem a háromperces streaming-slágerekről szólt. Egy szám lehetett nyolc, tíz vagy akár tizenkét perces is. Nem kellett az első húsz másodpercben mindent megmutatnia. Volt ideje építkezni. Volt ideje hangulatot teremteni.

A mai világban talán nehéz megérteni, miért volt akkora élmény egy olyan track, mint az O.T. Quartet Hold That Sucker Down című klasszikusa. Pedig pontosan ez testesítette meg a korszak lényegét. Lassan indul, szinte észrevétlenül építkezik, majd egyszer csak azon kapod magad, hogy teljesen beszippantott. Nem történik benne semmi látványos, mégis minden másodperce működik.

Ugyanez volt a helyzet olyan nevekkel, mint Sasha, John Digweed vagy Paul Oakenfold. Ők nem egyszerű DJ-k voltak. Inkább zenei történetmesélők. Egy-egy szettjük olyan volt, mint egy többórás utazás. Nem számokat játszottak egymás után, hanem hangulatokat építettek fel.

A kilencvenes évek közepére megérkezett a trance első igazi aranykora is.

Ma sokan a trance szót automatikusan a kétezres évek hatalmas fesztiválhimnuszaival azonosítják, pedig a műfaj eredeti formája egészen más volt. Sötétebb, mélyebb, hipnotikusabb és sokkal atmoszférikusabb.

Ki ne emlékezne a Jam & Spoon alkotásaira? A Stella vagy az Odyssey To Anyoona olyan zenék voltak, amelyek nem egyszerűen szórakoztattak. Valami különös érzelmi mélységet hordoztak. Ugyanez igaz a Dance 2 Trance, a Cosmic Baby, Oliver Lieb vagy a legendás Resistance D munkáira.

A német színtér akkoriban valóságos kreatív erőműként működött. Frankfurt és Berlin olyan alkotókat termelt ki, akik gyakorlatilag meghatározták az elektronikus zene következő két évtizedét.

Közben Angliában is forrt a levegő.

Az Underworld egy teljesen új dimenziót nyitott meg. A Born Slippy ma már kultikus státuszú alkotás, de akkoriban egyszerűen megkerülhetetlen volt. A Trainspotting filmnek köszönhetően egy egész generáció himnuszává vált. Ha valaki meghallja azt a bizonyos szintetizátorfutamot, még ma is azonnal visszarepül 1996-ba.

Az Orbital testvérek szintén meghatározó szereplői voltak a korszaknak. A Halcyon + On + On vagy a Belfast nemcsak elektronikus zenék voltak, hanem érzelmi utazások. Olyan dallamvilágot hoztak létre, amely egyszerre volt melankolikus, felemelő és futurisztikus.

A futurizmus egyébként az egész korszakot áthatotta.

1999 felé közeledve mindenki a 2000-es évet várta. A millennium szinte misztikus jelentőséget kapott. Az elektronikus zene pedig tökéletes aláfestése volt ennek az érzésnek. Úgy tűnt, hogy az emberiség küszöbön áll valami új előtt.

A lemezborítókon űrhajók, digitális városok, neonfényes jövőképek jelentek meg. A zenékben ott volt az optimizmus. Az az érzés, hogy minden lehetséges.

A hollandok közben csendben felépítették saját birodalmukat.

Ferry Corsten, System F, Gouryella, Tiësto korai munkái, Rank 1 vagy Push olyan produkciókat készítettek, amelyek a trance dallamosabb oldalát mutatták meg. Ezek a zenék már a kétezres évek nagy robbanását készítették elő, de még megőrizték a kilencvenes évek varázsát.

A belgák sem maradtak ki.

A Bonzai Records neve ma már legenda. Ha valaki valaha hallotta a Push, Yves Deruyter, Cherry Moon Trax vagy Jones & Stephenson klasszikusait, pontosan tudja, milyen energiát képviselt a belga trance-vonal. Ezek a zenék egyszerre voltak kemények, melodikusak és hihetetlenül karakteresek.

És persze ott volt Robert Miles.

Amikor 1995-ben megjelent a Children, valami megváltozott. Hirtelen az elektronikus zene kilépett az undergroundból és milliókhoz jutott el. A zongoradallam olyan erővel hatott, hogy szinte minden rádió játszotta. Még azok is megszerették, akik addig idegenkedtek a műfajtól.

Az ambient és chillout világában szintén aranykor zajlott.

The Orb, Future Sound of London, Global Communication, Banco de Gaia vagy Biosphere olyan hangképeket alkottak, amelyek ma is időtállóak. Ezeket a lemezeket hallgatva az ember úgy érezhette, mintha egyszerre utazna a világűrben és a saját gondolatai között.

És talán éppen ez volt a korszak titka. Az elektronikus zene akkor még nem termék volt, nem marketingosztályok tervezték, em TikTok-videókhoz gyártották, nem algoritmusok döntötték el, hogy milyen hosszú legyen egy dal vagy mikor érkezzen a refrén. Alkotók készítették alkotóknak és hallgatóknak. Kísérleteztek. Mertek hibázni. Mertek újat mutatni.

Ezért emlékszünk rájuk ma is.

A kilencvenes évek végén az ember beült az autóba egy nyári estén, betette a frissen írt CD-t, és elindult valamerre. Nem feltétlenül volt cél. Elég volt az út. Elég volt a zene. A naplementében szólt az Energy 52 Café Del Mar, a Chicane Offshore, a Three Drives Greece 2000 vagy a Binary Finary 1998. Az ember pedig őszintén hitte, hogy a következő év még jobb lesz.

Talán ezért hatnak ma is ennyire erősen ezek a zenék. Nem pusztán dallamokat hallunk bennük. Egy korszakot hallunk. Egy világot, amely még nem volt cinikus. Egy időszakot, amikor a technológia még szabadságot jelentett.

Amikor a klubokban nem telefonok világítottak, hanem emberek mosolyogtak egymásra. Amikor egy DJ-szett esemény volt, nem háttérzaj. Amikor egy új maxi megjelenése heteken át beszédtéma tudott lenni. És amikor valóban úgy tűnt, hogy a huszonegyedik század az emberiség legszebb időszaka lesz. Hogy ez valóban így lett-e, arról lehet vitatkozni.

Abban viszont nehéz lenne vitát nyitni, hogy az elektronikus zene egyik legkülönlegesebb és legkreatívabb korszaka 1992 és 1999 között született meg. Egy rövid, alig hét-nyolc éves időszak, amelynek hatása még ma is ott visszhangzik a klubokban, a rádiókban, a streaming szolgáltatók lejátszási listáiban és azoknak az embereknek az emlékeiben, akik szerencsések voltak ahhoz, hogy mindezt akkor és ott élhessék át.

És amikor egy régi track váratlanul megszólal valahol, legyen az Jam & Spoon, Energy 52, Underworld, Orbital, Chicane vagy akár Faithless, egy pillanatra újra ott vagyunk.

A jövő kapujában.

1999 nyarán.

Amikor még minden előttünk állt.

  • Colmar: A Mesebeli Város Franciaország Szívében

    A franciaországi Colmar egy festői kisváros, amely az Elzász régióban található, Strasbourg és Mulhouse között. Bár kevésbé ismert, mint Párizs vagy Marseille, Colmar igazi gyöngyszem azok számára, akik az autentikus francia hangulatot keresik. A város gazdag történelme, lenyűgöző építészete és bámulatos...

  • Coober Pedy – Az emberek, akik leköltöztek a föld alá

    Ausztrália mélyén, az „outback” kegyetlenül forró, száraz és végtelen síkságain fekszik egy különös város, amely első ránézésre alig tűnik lakottnak. Az utazó csak néhány benzinkutat, néhány rozsdásodó épületet és poros homokdűnéket lát – egészen addig, amíg rá nem jön: a város a föld alatt él.