Az elektronikus zene történetében kevés olyan előadó létezik, akinek a neve hallatán szinte mindenki ugyanarra gondol. Nem egy konkrét dalra, nem egy albumra, hanem egy érzésre. A Faithless pontosan ilyen zenekar volt. Egy név, amely mögött ott volt a kilencvenes évek végének optimizmusa, a klubkultúra aranykora, a szabadság érzése és az a különleges korszak, amikor az elektronikus zene még egyszerre tudott gondolatébresztő, érzelmes és tömegeket megmozgató lenni.

Kevés hollywoodi vígjáték létezik, amely közel húsz évvel a bemutatója után is ugyanakkora vitákat képes kiváltani, mint a 2008-as Tropic Thunder. Ben Stiller rendezése egyszerre volt háborús filmparódia, Hollywood-szatíra, sztárkultusz-kritika és elképesztően pimasz komédia. A film bemutatásakor is megosztotta a közönséget, napjainkban pedig szinte kulturális lakmuszpapírként működik: sokat elárul arról, ki hogyan gondolkodik humorról, szatíráról, művészi szabadságról és a modern társadalom érzékenységéről.

Amikor szóba kerülnek a nagy költségvetésű science fiction filmek, a legtöbb ember automatikusan Hollywood felé fordul. A műfaj történetét olyan címek uralják, mint a Star Wars, a Blade Runner, az Alien vagy a Dűne különböző feldolgozásai. A világ más részein azonban időről időre születnek olyan alkotások, amelyek megpróbálják bizonyítani, hogy a látványos, gondolatébresztő sci-fi nem kizárólag az amerikai filmgyártás privilégiuma. Az egyik ilyen vállalkozás volt az Inhabited Island, amelyet magyarul gyakran Lakott szigetként emlegetnek.

Hollywood történetében mindig különleges hely jutott azoknak a színészeknek, akik nem pusztán eljátszanak karaktereket, hanem teljesen eltűnnek bennük. Akiknek az arcát ugyan mindenki ismeri, mégis újra és újra képesek meglepni a nézőt. James McAvoy pontosan ilyen színész. Nem harsány szupersztár, nem botrányhős, nem a vörös szőnyegek állandó középpontja, mégis korának egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb művésze lett.

Ő az a fajta színész, aki nem egyszerűen szerepeket választ — hanem világokat. És amikor belép ezekbe a világokba, teljesen átalakul.

Kevés színész képes olyan szélsőséges reakciókat kiváltani, mint Shia LaBeouf. Egyesek problémás, botrányhős figurát látnak benne, mások viszont zseniális, ösztönös művészt, aki képes úgy megragadni a vászon erejét, ahogy nagyon kevesen. Talán épp ez a kettősség az, ami Shia karrierjét és személyiségét annyira érdekessé teszi: viharos, kiszámíthatatlan, de tagadhatatlanul tehetséges.

2001-ben jelent meg Antoine Fuqua rendezése, a Training Day (Kiképzés), amely nem csupán a zsarus filmek világát forgatta fel, hanem új korszakot nyitott a bűnügyi thrillerekben. A történet egyszerűnek tűnik: egy tapasztalatlan újonc rendőr (Ethan Hawke) egy napot tölt a karizmatikus, ám veszélyesen korrupt nyomozóval, Alonzo Harrisszel (Denzel Washington). Ám ez a 24 óra valójában egy erkölcsi pokoljárás, amely mind a karaktereket, mind a nézőket próbára teszi.

Kevés színész van Hollywoodban, akinek neve önmagában a hitelesség, a méltóság és a tisztelet szinonimája. Denzel Washington ilyen művész. Több mint négy évtizedes pályafutása során Oscar-díjakat, Golden Globe-elismeréseket és szakmai díjak tucatjait gyűjtötte be, ám ami igazán kiemeli őt kortársai közül, az nem pusztán a díjak száma, hanem a karaktere, a kisugárzása és az a példátlan tisztelet, ami körülveszi.

A kilencvenes évek közepére Bruce Willis már rég túllépett a Die Hard-filmek által felépített akciósztár imázsán. Bár John McClane szerepe máig ikonikus, a színész mindig is kereste azokat a filmeket, amelyekben valami újat mutathatott. Ennek egyik legizgalmasabb példája Walter Hill 1996-os rendezése, Az utolsó emberig (Last Man Standing), amely egyszerre western, gengszterfilm és neo-noir akciódráma.

A house zene több mint negyven éve született Chicagóban, és mára globális kulturális jelenséggé vált. A stílus igazi nagymesterei – a „keresztapák” – nemcsak a klubokban, hanem a stúdiókban és a kiadóknál is utat mutattak. Ők nem pusztán DJ-k vagy producerek, hanem a műfaj történetének meghatározó alakjai.

Kevés olyan dal létezik a Guns N’ Roses diszkográfiájában, amely akkora súllyal nehezedik a hallgatóra, mint a Coma. A több mint tízperces monumentum a Use Your Illusion I album (1991) egyik legkiemelkedőbb darabja, és sok rajongó szerint a zenekar legösszetettebb, legőszintébb szerzeménye. Míg az Appetite for Destruction hozta a nyers, ösztönös robbanást, a Coma egy másik világ: pszichológiai mélységek, tudatfolyamszerű szöveg és zenei struktúra, amely inkább hasonlít egy belső utazáshoz, mint egy hagyományos rockdalhoz.

Kevés sci-fi sorozat van, amely olyan mély nyomot hagyott a műfaj rajongóiban, mint a Battlestar Galactica. Bár az eredeti sorozat már 1978-ban megszületett, a legtöbben a 2004-es újraindítás révén ismerték és szerették meg a történetet. Az új változat nemcsak látványában, hanem tematikájában is jóval komolyabb, sötétebb és elgondolkodtatóbb lett – sokan minden idők egyik legjobb sci-fi sorozatának tartják.

Gérard Oury 1982-es klasszikusa, a Jákob rabbi kalandjai (Les aventures de Rabbi Jacob), egy fergeteges francia vígjáték, amely humorral és szívvel érinti a kulturális különbségek, az előítéletek és az elfogadás témáit. A film központjában Victor Pivert (Louis de Funès) áll, egy mogorva és bigott francia üzletember, akinek élete egy sor abszurd fordulat következtében teljesen felfordul, miközben kénytelen zsidó rabbinak kiadni magát. A Jákob rabbi kalandjai egyszerre kacagtató és mélyen gondolatébresztő alkotás, amely ma is aktuális üzeneteket hordoz.

Kevés olyan film készült az elmúlt húsz évben, amely ennyire nehezen sorolható be egyetlen műfajba, mint a Walter Mitty titokzatos élete (The Secret Life of Walter Mitty, 2013). Első pillantásra egy könnyed kalandfilmnek tűnik, tele humorral, lélegzetelállító tájakkal és szerethető karakterekkel. A felszín alatt azonban sokkal több rejlik. Ez egy film az elvesztegetett évekről, a bátorságról, a hétköznapi hősökről, a változástól való félelemről és arról, hogy néha a legnagyobb kaland nem egy hegy megmászása vagy egy óceán átszelése, hanem az első lépés megtétele.

Michael Mann 1995-ös klasszikusa, a HEAT – Szemtől szemben, nemcsak a modern krimi egyik legkiemelkedőbb alkotása, hanem egy olyan film, amely az emberi kapcsolatok mélyrétegeit vizsgálja. Al Pacino és Robert De Niro, két hollywoodi óriás, először osztozik egy valóban közös jeleneten, és alakításaik egyszerre emlékezetesek, intenzívek és zsigeri hatásúak. Mann filmje nemcsak egy zseniálisan megkoreografált bűnügyi történet, hanem egy pszichológiai tanulmány is két férfiról, akik ugyanazon érem két oldalát képviselik.

John Carpenter 1983-as filmje, a Christine, Stephen King azonos című regényének adaptációja, és a horror műfaj egyik különleges darabja. A történet középpontjában egy látszólag egyszerű tárgy áll: egy 1958-as Plymouth Fury. Ám a film messze túlmutat azon, hogy egy gonosz autó tombolását mutassa be – a Christine a megszállottságról, az önpusztító vágyakról és az emberi kapcsolatok széthullásáról szól. Carpenter mesterien ötvözi a pszichológiai horror elemeit a klasszikus rémtörténetek atmoszférájával, létrehozva egy olyan filmet, amely egyszerre hátborzongató és érzelmileg megindító.

A forrás egy igazán egyedi film, ami számos nézőt megosztott a különleges, misztikus stílusa és filozófiai mélysége miatt. Darren Aronofsky filmje három összefonódó történeten keresztül vezeti végig a nézőt: a 16. századi Spanyolországban, a jelenkorban és egy futurisztikus jövőben játszódó szálak mindegyike a halál elfogadásáról és az örök élet utáni vágyakozásról szól. A három idősík közötti párhuzam nemcsak vizuálisan izgalmas, hanem mélyebb gondolatokat is hordoz az emberi létezésről és a szeretetről.