Van egy furcsa kategória a filmvilágban, amit nagyon nehéz pontosan meghatározni. Nem főszereplők, de túl fontosak ahhoz, hogy egyszerű mellékszereplők legyenek. Nem klasszikus filmsztárok, mégis azonnal felismerhetőek. Olyan arcok, akik nélkül bizonyos filmek egyszerűen nem működnének ugyanúgy.
Steve Buscemi és Jeffrey Wright pontosan ebbe a ligába tartoznak.
Érdekes módon egyikük sem tűnik elsőre „hollywoodi alapanyagnak”. Buscemi szinte anti-sztárként épült be az amerikai popkultúrába: beesett szemek, ideges gesztusok, örökké kialvatlan tekintet. Olyan ember benyomását kelti, aki valószínűleg rossz környéken parkolt le, rossz embereknek tartozik pénzzel, és már három napja ugyanabban a gyűrött zakóban létezik.
Jeffrey Wright pedig teljesen más módon lóg ki a rendszerből. Nem harsány, nem agresszíven karizmatikus, nem akarja uralni a vásznat. Inkább lassan tölti meg a jelenetet. Olyan színész, akit nem feltétlenül veszel észre az első percben — aztán egyszer csak rájössz, hogy minden rá épül körülötte.
Az igazán érdekes mégis az, hogy mindketten képesek ugyanarra: hitelessé tenni a filmet maguk körül.
Buscemi esetében ez gyakran abból fakad, hogy elképesztően emberinek hat. Nem „filmszerű”. A legtöbb karakterében van valami kellemetlenül ismerős. Kicsit túl hangos, kicsit túl ideges, kicsit túl sokat beszél, rossz döntéseket hoz, majd megpróbál kimászni belőlük. Olyan figurákat játszik, akiket az élet folyamatosan gyűröget.
Talán ezért működött olyan tökéletesen a Fargo világában. A Coen testvérek univerzumában mindenki kissé szerencsétlen, kissé groteszk, kissé tragikomikus — Buscemi pedig mintha erre a világra született volna. Carl Showalter karaktere egyszerre nevetséges és veszélyes, pitiáner és kiszámíthatatlan. Buscemi zsenialitása pont ebben rejlik: képes ugyanabban a jelenetben komikussá és nyugtalanítóvá válni.
Hollywood mindig is tele volt jó „keményfiúkkal”. Steve Buscemi viszont soha nem próbált keménynek látszani. És talán pont ezért lett hitelesebb sokaknál.
Jeffrey Wright másféle realizmust képvisel. Nála nem az esetlenség az eszköz, hanem az intelligencia. Van benne valami különös nyugalom, ami szinte minden szerepében megjelenik. Nem feltétlenül beszél sokat, de amikor megszólal, a jelenet ritmusa megváltozik.
Ez különösen jól látszott a Westworld során. Bernard Lowe karaktere első pillantásra visszafogott, már-már háttérbe húzódó figura. Wright mégis olyan apró részletekből építette fel, hogy a karakter lassan a sorozat egyik gravitációs központjává vált. Nem látványos színészet ez. Inkább rétegzett. Olyan játék, ami utólag marad meg az emberben.
És talán itt válik igazán szét a két színész útja.
Steve Buscemi ösztönösnek tűnik. Mintha improvizálna, mintha sodródna a jelenetekkel. Sokszor úgy hat, mint aki maga sem tudja pontosan, mit fog mondani a következő másodpercben.
Jeffrey Wright ezzel szemben precíz. Kimért. Olyan érzés nézni, mintha minden hangsúly, minden szünet és minden pillantás pontosan ki lenne számolva.
Ez a különbség a karrierjükben is visszaköszön.
Buscemi a kilencvenes évek amerikai függetlenfilm-korszakának egyik ikonikus túlélője lett. Ott volt Reservoir Dogs világában, feltűnt The Big Lebowski környékén, együtt lélegzett azzal az időszakkal, amikor Hollywood még tele volt furcsa arcokkal és kockázatosabb karakterekkel.
Buscemi mindig kicsit olyan maradt, mint az amerikai underground megtestesülése. Nem csiszolták sterilre. Nem próbálták klasszikus sztárrá alakítani. És ez az évek múlásával egyre értékesebbé vált.
Jeffrey Wright pályája közben sokkal elegánsabban épült. Szinte észrevétlenül lett az egyik legmegbízhatóbb jelenlét a modern amerikai filmekben. Ott volt Bond-filmekben, nagy presztízsprodukciókban, politikai thrillerekben, sci-fiben és történelmi drámákban is.
Különösen érdekes, hogy Wright mennyire jól működik intellektuális karakterekként. Nem a klasszikus „zseni” klisé szerint játszik. Nem hivalkodó. Inkább olyan embernek tűnik, aki túl sokat látott, túl sokat értett meg a világból, és emiatt már valamivel távolabbról szemléli azt.
Buscemi karakterei viszont általában benne ragadnak a világ mocskában.
Ezért is különleges kettőjük összevetése. Mert valójában két teljesen eltérő Amerika jelenik meg bennük.
Buscemi New York-i füstszagú sikátorokból érkezik. Lepusztult bárokból, olcsó motelekből, piti bűnözők és elveszett figurák közül. Van benne valami punkos, valami koszosan emberi.
Jeffrey Wright viszont sokkal urbánusabb, kifinomultabb energiát képvisel. Még akkor is, amikor morálisan problémás karaktert játszik, megmarad benne egyfajta méltóság.
És közben egyikük sem vált igazi blockbuster-szupersztárrá. Talán azért, mert egyikük sem akart könnyen fogyasztható lenni. Buscemi túl furcsa ehhez. Wright túl intelligens hozzá. Ez a kettő pedig Hollywoodban gyakran veszélyes kombináció.
A legjobb színészek egy része valójában nem a főszerepekben él igazán, hanem azokban a pillanatokban, amikor néhány perc alatt képesek teljes háttértörténetet teremteni egy karakter mögé. Buscemi és Wright pontosan ilyen színészek.
Elég egy hangsúly. Egy félmosoly. Egy ideges szemmozgás. Egy hosszabb csend. És hirtelen úgy érezzük, hogy ez az ember akkor is létezett, amikor a kamera nem figyelte.
Talán ez a legnagyobb különbség az átlagos és a kivételes karakterszínészek között. Steve Buscemi figurái szétesnek, kapkodnak, túlélnek. Jeffrey Wright karakterei figyelnek, elemeznek, kivárnak. Az egyik a káosz embere. A másik a kontrollé.
És valahol pontosan ezért működik köztük ez a Verzsüsz. Nem azért, mert hasonlítanak egymásra. Hanem mert ugyanannak a hollywoodi rendszernek két teljesen eltérő túlélési stratégiáját képviselik. Két színész, akik sosem próbáltak tökéletesek lenni.
Csak emlékezetesek.